Viharzabolázás, nem több...

Jó lenne utazni valahova. Bocsánat, hogy mindig csak ismétlem magam, de most is nagy bennem az elvágyódás.

Depressziógyanús napjaimon is van valami, aminek tudok örülni. Juhéj:)

Hogy felejthetne az ember, ha annyi szép emlék kavarog a fejében? Lehetetlen küldetés.

Ma azt hiszem, nem csak én voltam megőrülve.

Bámulatosan intelligens meglátások tőlem a nap optimista indításaként.

Jó emlékezni, csak azért:

Biztos sokan hallgatták már közületek Ágnes Vanillától a József Attila versek megzenésített változatát, ezért nem kedvet akarok csinálni hozzá, hanem csupán leírom egy furcsa élményemet.

Én hitelesen nem tudok írni a szerelemről, erre rájöttem. Kicsit olyan vagyok, mint az egyszeri gyerek, akinek mindenki ecsetelte, hogy ilyen meg olyan finom a csoki, de maga sosem kóstolhatta meg, csupán a "zengemény" (tudom, ismét nincs ilyen szó) világában élt, olyannyira elhitte, hogy már élvezte is az édes olvadást a szájában, közben pedig tudatlan volt szegény.

Különben változatlanul szomorú vagyok.

Van nékem egy gyűrűm, amiről most mesélni fogok.

A gonosz, indulatos manó játékot folytatva:

Ha létezne egy hibalajstrom, ami taglalná az esendőségeimet, a rendetlenség biztosan dobogós helyen végezne. Könyvhalmok, elemek, firkálmányok etc. közt tengetem a napjaimat. Gondolatban kicsit felmentem magam, mert 8-10 négyzetméter nem épp' elegendő nagyságú élettér a szortírozott "tároláshoz".

Meslőkedvemet kielégítendően pár apró csepp a mai napról,  szigorúan a teljesség igényét nélkülözve, mert akkor már a második bejegyzés "vissza a múltba" lenne:)

Igazából, ha a nevetséges terveimhez szeretném magam tartani, akkor ma tilos hadművelet lenne a blog laposkúszó megközelítése, de nagyobb bennem a vágy és ez reméljük legyőzi a valóságot. (Szóval ott tartok, hogy vagy "tetszetősen bohó" vagy "igaz":)