Biztos sokan hallgatták már közületek Ágnes Vanillától a József Attila versek megzenésített változatát, ezért nem kedvet akarok csinálni hozzá, hanem csupán leírom egy furcsa élményemet.

József Attilát önmagában is szeretem, kicsit úgy gondolom, hogy sajnálatos, ha  eladhatóvá csak úgy tehető, hogy hozzá kell csapni egy közismert személyiséget, aki egyébiránt egy nagyon kellemes hangú énekesnő. Jól nyúlt hozzá a versekhez, csak kimélyíti azt a fájdalmat, ami ott hömpölyög a sorok között, feltartóztathatatlanul zsongva az örök bánatot.

Az albumról ami nekem nagyon tetszik, az az "óh, szív nyugodj" kezdetű vers. Minimalista háttértámogatás, fagyasztott, "mimikamentes", leheletpréselős ritmus tartása, helyenként felcsapó hullámokkal. Hibernált szomorúság az egész. Egyszer még a hozzá tartozó klipet is láttam, hasonlóan baljós hangulatú, kavargó árnyas, fekete víztükör, feszítő némaság, projektált belső impulzusok, mozdulatlanra dermesztett véráram, sötét örvénylés.

Van benne egy olyan sor (elnézést, ha csak tartalmilag idéznék), hogy- bár messze nem ez a legigazibb rész a műben- "mint egykor melléd, melléd leülök, fagyos szél zaját csendben hallgatom, csak hulló hajam repes vállamon."

Ez is azon élményeim egyike, amihez szó szerinti veszteségek nem kapcsolnak, de ismerős. Botor módon keresem a hátteret, ez bizonyára egyszerűbb a "megmagyarázhatatlnannál", csupán a vágyaim kivetítése, meg romantikus képzettársításaim ismét tombolnak bennem.

Lagymatag érzelgős némberré váltam, de nekem ezeken a sorokon görcsbe rándul a gyomrom, nyelem a sós ízt, repesztget valami, közben pedig tudom, hogy valójában azt siratom, ami sosem történt meg velem.

Annyira szép, hogy muszáj "szenvedve" gondolni rá. Annyi embert vesztettem/engedtem/löktem el, akik egykor talán "leültek" mellém, még érzem a testmelegüket, de már régen köddé váltak, más embereket melegítenek, más hitet vallanak, epizódszereplő voltam az életükben.

Holott lehet, hogy én főszerepet szántam nekik. Talán kevés voltam nekik. Ezt rossz bevallani az embernek, hogy nem kellett valakinek, újra elindulhatunk a hibakutatásba, mert azt hülyeség lenne állítani, hogy mi bűntelenek vagyunk.

Ha nem is tudatosan, de közreműködtünk abban, amiből most már csak a könnyes-belenyugvós ábrándozás marad. Miért kell az embernek mindig makacskodni?

Szerintem a megalkuvás is tanulást igényel, elég egyszerű iskolája van, a pofára esések osztályait kell sorra járni. Amíg van erő arra, hogy az ellenség szemébe kacagva, fittyet hányva a követelménykre feltápászkodj, addig nem tanulod meg az "alázatoskodó" elfogadást. Egyszer talán végleg betörik az ember feje. (Benő a feje lágya? Kérdéses:)

Megtanul változtatni, igent mondani, ott tartani maga mellett azokat, akik különben csak azért mentek el, mert kifelé tekintgetésében kilátszott belőle valami elutasító, nem teljes odaadás. Valljuk be, várt az ember, mert az, ami volt, melengette a keblét, de odafent nem elégítette ki.

Most már kényelmes a padja, nyugodtan fészkelődhet rajta, nem ütközik puha érzelmesekbe, nem csoda, hogy foga keservesenK vacog és rázza a hideg bűnbánat.

Tudod, mi a baj? Nem tanul a hibáiból, hogy újra megtenné, nem törték le a szarvait, állandóan várakozóan küzd, lökdösődik, egyedül marad. Odafent most már van mit pörgetni, de nem tartozik senkihez.

Elvesztette azt, amiért valójában él, hogy valakinek szüksége legyen rá, mert csak ekkor érzi önnön cseppnyi értékeit, hisz mindig tartozni akart valakihez.

Odáig jut, hogy hideg fejjel élete végéig tanakodhat ezen.